Hogyan kezeljük gyermekeink indulatait?

A babák már születésükkor nagyon eltérően reagálnak a külvilág ingereire, vagyis különböznek abban, hogy alapvetően nyugodtak, vagy állandóan zavarja-e őket valami. A gyerekek is tanulják az indulatkezelést…

A temperamentumkutatások megkülönböztetnek könnyű és nehéz csecsemőt. A leglátványosabb eltérés abban mutatkozik, hogy mennyire könnyen tud alkalmazkodni a napi ritmushoz, az új helyzetekhez, milyen a válaszküszöbe, milyen erősségű inger képes nála választ kiváltani, és általában mennyire barátságos. Míg a „könnyű” csecsemők viszonylag jól alkalmazkodnak, kisebb ingerekre nem reagálnak és általában barátságosak, addig a „nehéz” babáknak nehezebben megy az alkalmazkodás, alacsony az ingerküszöbük, s ebből kifolyólag barátságtalanabbak is. Állandó sírásukkal sokszor a kétségbeesésbe kergetik szüleiket.

Rengeteg kutatás próbált választ találni arra, mi állhat ennek hátterében. Bizonyítható, hogy a komplikáció nélkül született, egészséges babáknál az enyhébb stresszre adott kortizol-válasz és a viselkedéses válasz egy idő után szétválik – azaz ezek a csecsemők képesek megnyugtatni magukat vagy reagálni a megnyugtatásra, míg a komplikációval születetteknél a kisebb ingerekre is ugyanolyan heves sírás a válasz, mint a nagyobb stresszre, és nagyon nehéz megnyugtatni őket. Ez jelzi azt, hogy az indulat kezelésében már a születés után jelen van egy moduláló funkció – amit részben az anya végez, részben a gyermek. A csecsemő legkorábbi viselkedéses, önmegnyugtató megnyilvánulása a cumi- vagy az ujjszopás.

A diszkomfortérzésre – legyen annak oka akár külső, akár belső inger – a kisbaba valamilyen viselkedéses választ ad: nyöszörög, heves sírásba kezd, kalimpál a kezével és a lábával. Jelzi, hogy valami nem jó… A nehezen megnyugtatható gyermekek esetében az anyák gyakran óhatatlanul azt érzik, hogy ők elégtelenek, képtelenek ellátni az anyai funkciókat – s a gyermek pár hetes korában roskadtan ülnek az ágy szélén, hogy „én nem ilyen lovat akartam”. A kutatások azonban azt bizonyították, sokat lehet segíteni, ha az ilyen elkeseredett anyáknak elmagyarázzák, hogy a „hiba nem az ő készülékükben van”, hanem a gyermek ilyennek született. El kell fogadni, hogy a szélsőségesen nehéz csecsemők első 2-3 hónapját leginkább túl kell élni – és közben folyamatosan kísérletezni avval, hogy mi is jó nekik.

De mi is jó nekik? Lehetséges, hogy a külvilág ingereire nagyon érzékenyen reagáló gyermek kevésbé lesz ingerlékeny, ha csendes környezetbe, egy halk családba születik. Ám ha az ilyen családba egy energikus, állandó ingerekre vágyó gyermek érkezik, elképzelhető, hogy a saját hangjával teremt magának ingergazdag környezetet… Ugyanakkor lehet, hogy egy ingerekre érzékeny csecsemő a város zaját is nehezen viseli, s a családnak lábujjhegyen kell járnia körülötte. Minden apró zajra felébred, és heves sírásba kezd. Ebben a környezetben viszont a könnyű csecsemő vidáman és barátságosan éldegél. Érdemes hát a lehetőségekhez képest kísérletezni azzal, hogy mi jó a gyermekünknek – persze szem előtt tartva: a cél nem az, hogy minden diszkomfortérzést kiváltó ingert kizárjunk az életéből, hanem fokozatosan adagolva hozzá kell szoktatnunk ezekhez.

Valahogy így működik az anyai megnyugtatás is. Az a helyes magatartás, ha hanghordozásban, hangmagasságban, mimikában, gesztusokban igyekszünk felvenni a gyermek pillanatnyi érzelmeihez közel álló állapotot, és abból az alapállásból próbáljuk hozzásegíteni a megnyugváshoz. Ha képesek vagyunk így „közelíteni” a gyermek érzelmi állapotához, egyben arra is tanítjuk, hogy majd idősebb korában képes legyen felismerni és nevet adni az érzelmeinek, s szabályozni azokat. Ám ha a sikertelenségtől feszültek leszünk, azt megérzi, s feszültsége tovább fokozódik

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 5. számában olvasható

Hogyan kezeljük gyermekeink indulatait?

www.mindennapipszichologia.hu